Két bejegyzésem volt eddig, elég régen, de mentségemre szolgáljon, a könyv végére érve újra át és átolvasom, javítgatom a kéziratot, hogy elégedett lehessek a végeredménnyel.
Most valami újat, valami eredetit kellene írnom, de gondban vagyok: szeretnék beszélni a könyvről, ám nem akarok elébe sietni semminek, nem akarok olyasmit elárulni, ami esetleg az olvasás élményét csökkentené.
Ezért maradok a történelmi környezetnél, annál a néhány hétnél, amely fontos előzménye a magyar történelem legtragikusabb időszakának: a trianoni békediktátumnak.
Eljöljáróban egy dilemmáról, amely korunk magyar közéletében zajlik, nap mint nap. Két táborra oszlik ma hazánk, s nem kell taglalnom, melyik ez a két tábor. Trianon, és egyáltalán, a magyar nemzet történetének megítélése is kettős e táborok között. Sok szempontot említheténk fel, számomra most a legfontosabb: kell-e beszélni Trianonról, az ország kétharmadának elszakításáról, avagy nem. A baloldali-liberális tábor szerint nem szabad a jelenbe, a jelen kül-és belpolitikájába beemelni e kérdést, mert ez "zavarja" a nyugati államokkal való kapcsolattartást, s ugyanígy az érintett szomszédokkal is csak bonyolítja az együttélést. No múlton rágódás, gyászmagyarság - mondják.
A másik tábor, a nemzeti-konzervatív értékrend képviselői természetesen ezen álláspont ellentététben hisznek. A karakán kiállás nemzeti ügyeinkért, a határon túli magyarságért, a szomszédos államokban még napjainkban is hatályban lévő, a magyar nemzetiségeket diszkrimináló törvények, rendeletek elleni fellépés nagyon fontos külpolitikai kérdések, amelyek természetesen fontos elemét képezik a belpolitikai közbeszédnek is, ráadásul a helyes cselekvés és a helyes kommunikáció jelentősen javít(hat) a magyarság közérzetén.
Bevallom, én a nemzeti-konzervatív oldallal értek egyet e kérdésben.
Amikor értelmiségi barátom arról akar meggyőzni, hogy nem lehet téma a magyar külpolitikában Trianon, nem dörgölhetjük 90 éves sérelmeinket a Nyugat és szomszédaink orra alá, akkor én bizony alig kapok levegőt. Ilyenkor csak annyit mondok: vajon a franciák mitt tennének ma, ha 90 évvel ezelőtt elvették volna tőlük az országuk kétharmadát? Mit tennének az angolok, vagy az olaszok, spanyolok? Jobb bele sem gondolni, kedves liberális embertársaim!
Ellenben a nacionalizmus manapság szinte bűn Magyarországon. Szitokszóvá züllesztették ezt a kifejezést, mint sok más szavunkat (lásd: paraszt). Már én sem szívesen mondom ki, pedig bizonyos értelemben (és jól körülhatárolható értelemben) én bizony nacionalista vagyok. De mert ezt a szót, mármint a pozitív tartalmát elvették tőlünk, üsse kő, ne használjuk. Legyünk inkább patrióták. Hazafiak. És ne hagyjuk, hogy ezeket a szavakat is elvegyék tőlünk.
És ez a könyv részben azért íródik, hogy tegyek valamit a magyarok tisztánlátása ügyében, legalábbis e témakörben. Írtam ezért minden patriótának és leendő patriótának.
Annyit elárulhatok, maga a regény, illetve cselekménye lezárul még a békekötés előtt. De sok szó esik annak előkészítéséről (és itt nem a magyarok készülődéséről, hanem a párizsi békekonferencia nagyurainak, valamint a rendkívül fontos bizottsági szakértők tevékenységről van szó).
A Károlyi vezette polgári forradalom, majd az azt követő proletárdiktatúra hónapjai után, a románok tiszai offenzívája és Budapest felé nyumulása közben, Párizsban indul útjára a történet és marad is ott, a bűn és fortély fővárosában néhány napig. A főszereplők kilétét se fedje homály: a helyzet rendezésére Budapestre küldenek egy négyes tábornoki bizottságot, az antantmissziót. A küldöttség egyik tagországa az Egyesült Államok, képviselője Bandholtz tábornok, aki 21 emberével érkezik meg a magyar fővárosba 1919 augusztusának közepén. Az ő, illetve egyik embere, egy magyar származású százados megélt tapasztalatain keresztül láthatjuk a román megszállás heteinek eseményeit, a kemény politikai játszmákat, a város növekvő nyomorát, a rengeteg nehézséget az élet minden területén.
És, bár erről nem szól a történet, aki kicsit is bele tudja élni magát az adott élethelyzetbe, az akkor élt magyarok bőrébe tud bújni, az bizony sok mindent megérthet a következő évek, évtizedek magyar történelméből. Mert mindaz a szörnyűség, ami 1919-ben hazánkban történt, majd a Trianoni sokk (amelyet persze a román megszállás alatt már bizonyára sok magyar politikus megértett, de talán még a legelőrelátóbbak sem mertek elhinni) vezetett oda, hogy a csonka ország a náci Németország oldalára sodródott és lett újból vesztes, még nagyobbat bukva az újabb világégés során.
Ezért jómagam (és biztosan nem vagyok ezen véleményemmel egyedül) az 1919-es évet csak a Tatárjárás és a mohácsi vereséget néhány évvel követő országszakadás sötét esztendeihez tudom hasonlítani. "Méltó" társa ez a hozzánk oly közel eső, életünket ma is kegyetlenül befolyásoló eseménysor az előző nagy tragédiákhoz.
Talán ezért választottam történelmünk eme néhány hetét a regény alapjául.