Elöljáróban megköszönöm, hogy már egy csomóan küldtek javaslatot az írói álnevemre vonatkozóan. Várom a további ötleteket!
Anno 2008-ban kezdtem el adatokat gyűjteni az Antantmisszióhoz és már abban az évben neki is kezdtem a melónak. Minthogy történelmi regényről vagyon szó, bizony az előzetes kutatás elengedhetetlen, s voltaképpen azóta, az írás közben rengeteg újabb és újabb dolgot kell egyeztetni, leellenőrizni. Ez talán unalmasnak hangzik, kissé könyvtár és levéltár szaga van, ám én kifejezetten élvezem. Tuképp ez a fajta kutatás is detetktívmunka, de hasonlíthatjuk az orvos munkájához, amikor a doki a betegséget diagnosztizálja. Csak a veszély és a felelősség hiányzik. Illetve a felelősség megvan: a lelendő olvasók felé tartozom számadással.
Egyszóval sok mindenen kellett átrágnom magam, de hoppá, előreszaladtam, itt még nem is tartok. A kérdés most az, miért is jutott egyáltalán eszembe az írás?
Furcsa módon mindezt egy kommersz amerikai vígjátéknak köszönhetem, valamikor a ’90-es évek közepén. Már a címére sem emlékszem, bugyuta volt, ám vicces és a történetszövés, a dialógusok működtek a filmben. Mint minden amerikai, “gyárilag” készült alkotásban. Mert ehhez nagyon értenek az amcsik. Ők nem művészieskednek, ők gyártanak.
A film után azon kezdtem gondolkodni, hogy a magyar filmekkel mi a baj. (Most a kommerszről beszélek, a művészfilmeket hagyjuk ki a dologból.) A következőkre jöttem rá (persze lehet, hogy tévedek): a magyar filmek alapötletei általában ragyogóak, de a forgatókönyvek kidolgozatlanok, a dialógusok pedig gyatrák. (Mindez arra a korszakra vonatkozik, azóta már akad néhány kivétel.) Ó, hol vagytok, régi dramaturgok?!
Egyszóval levontam a következtetést és arra gondoltam, de jó volna írni egy olyan road-movie novellát (a film az volt), amit aztán le lehet forgatni. Persze az alapprobléma: Magyarország kicsi egy road-movie-hoz. Tehát ki kell vinni a határokon túlra. Nem részletezem, a fejemben ma is ott lapul az ötlet, eléggé kiforrva, de végül nem ezzel (van még vagy tíz a tarsolyban) kezdtem bele az írásba, hanem az Antantmisszióval.
A munka és sok egyéb mellett (házépítés, családalapítás) miatt hanyagoltam a dolgot, míg egy teljesen más sodorba kerültem: írtam egy szakmai könyvet, a címe itt most nem lényeges (na jó, nem tudom nem elmondani, tudjátok, a szülői büszkeség, szóval a címe Világkiállító magyarok, s a magyarok világkiállítási eredményeit, sikereit gyűjti egybe, 1851-től 2010-ig, elég vaskos, vagy 300 képpel illusztrálva).
Hogy miként jön ez ide? A magyarázat nem túl bonyolult. Ez a könyv sem amolyan száraz szakmai munka, inkább népszerű tudományosnak mondanám, de még így sem jut el annyi emberhez, mint szeretném. És itt nem a példányszám és az érte kapott zsé motivál (persze az is). Az egészet (mármint a szakmámat, a történelmet) azért csinálom, mert azt szeretném, hogy minél több ember ismerné meg a haza történelmét, vagy annak egy-egy, kevésbé ismert részletét.
Szilárd véleményem szerint mindezt történészként, szakmonográfiákkal soha nem érhetjük el, még ha a legjobb tollú, legnagyobb nevű történészeink írják is a könyveket. Mert egy szűk érdeklődő rétegen túl, amely a könyvtárak olvasóival számolva sem futja túl az évi néhány ezres létszámot, senkit nem érdekelnek ezek a szakmai publikációt. Az angolszász világban nem véletlenül ír szinte minden valamirevaló történész egy-két, vagy akár több regényt. Mert ez az az út, amelyen haladva terjeszteni lehet egy adott terület ismereteit.
Ezt a saját könyvem kiadása körüli tapasztalataiból szűrtem le, úgy 2008-ra, s ezért kezdtem bele az Antantmisszió írásába.
Még egy saját példát hoznék, amely ebben egykor megerősített. Jómagam szinte ki nem álhattam az ókor történelmét, ám egyszer kaptam egy könyvet, a Tövismadarak írója, a neve most nem ugrik be (talán McCullough), belekezdett egy regényfolyamba, a köztársaság kori Róma idejében. Nos, legyen elég annyi, elolvastam az összes kötetét, s még bizonyos dolgoknak utána is mentem szakkönyvekben. Hasonlóan jártam Merle Farncia históriájával, azzal a különbséggel, az sokkal inkább érdekelt már előzetesen is.
Ami még motivált, az Ken Follett írása. Épp most megy a tévében Follett Katedrális sorozata, amit csak azért nézek, mert kíváncsi vagyok, mennyire tudják visszaadni a regény hangulatát. Nos (lehet, sokak nem értenek ebben egyet velem) annak ellenére, hogy a sorozat egész nívós, nézhető, ám Follett feszes történetvezetése, a cselekmény sodró lendületű irányítása csak nyomokban köszön vissza, pedig nincs is átírva a regény valami forgatókönyv-förmedvénnyé.
Amit én az Antantmisszióval megpróbáltam, az nem más, mint az angolszász kalandregény (történelmi regény) típus átplántálása a saját Közép-Európai viszonyaink közé.
Megnyugtatok mindenkit, gőzöm sincs, sikerült-e ez a kísérletem.
Remélem megjelenik a könyv és majd az olvasók elmondják, szavaznak arról, mit is ér valójában. Csak remélni tudom, hogy átmegy a rostán.
